- Figyeljetek srácok, én most kegyetlenül őszinte leszek veletek – kezdett bele Charles egy mélyebb gondolatmenetbe-, de ezt az őszinteséget kérlek fogadjátok szeretettel és fordítsátok a saját hasznotokra és boldogulásotokra. Rendben?

- Persze uram, már alig várjuk a tanácsait és a befektetési ígéretét, kacsintottak egymásra a srácok.

- Befektetési ígéret, na persze – motyogott magában Charles.

Na szóval. Röviden a fejlesztésetek lószar. Semmi. Használhatatlan bullshit, amire senki jóérzésű ember egy árva centet sem ad jószántából. Erre senki nem fog nektek semennyi pénzt adni. Én sem fogok. Azt kérdezitek most legbelül magatoktól, hogy miért? Nos, nézzük meg tüzetesebben a terméketeket. Egy nagy semmi, egy nulla. Egy olyan tömegtermék, amiben semmi egyedi nincs, semmitől nem különbözik az összetétele a többi Kínában legyártott és rendelt hasonló termékektől. Ez olyan, mintha egy deka tehéntrágyát dobozoltatok volna be luxus terméknek. Szóval a terméketek az értelmezhetetlen kategóriája. Nem mondta nektek valami jószándékú rokonotok, ismerősötök, hogy bár a design és a csomagolás fontos, de szart nem lehet eladni még jó csomagolással sem? Kidobott pénz. Illetve lehet, hogy egyszer el fogjátok tudni a terméketeket, de tuti nem lesz visszatérő és tartós vásárlótok, mert a tiétekéhez megszólalásig hasonlító gyantázószettet tizedannyiért lehet megvenni a sarki közértben. Ami gáz még, hogy mit csináltok akkor, ha jön egy másik tinédzserbanda és kitalálják ugyanazt és ugyanúgy, mint ti, csak mondjuk 10%-kal olcsóbban adják. Ismétlen, minden ugyanaz: design és luxus, minden cool, de olcsóbb. Akkor mi lesz a ti egyedi ajánlatotok? Hogy sokkal hatásosabb és jobb a ti gyantátok, mint a Józsié? Hát de nem, mert Józsi is ugyanazt a kínai szart teszi bele a luxus tubusába, mint ti.

Értitek, mi a gondom az egésszel? Persze semennyire sem vagytok startup, különösebb fejlődési potenciált sem látok bennetek. És mire kell egy valag lóvé? Hát a marketingre. Reklámokra és promócióra. Arra a pár millió euró sem feltétlenül elegendő, én már csak tudom, higgyétek el, soktízmillió eurót el lehet égetni TV- és rádió-spotok, magazinhirdetések mezejében, de a siker így sem garantált. Csináltatok vajon valami piacelemzést vagy piackutatást? Persze hogy nem, minek azt. Mivel én járok olyan helyekre, ahol az általatok is forgalmazandó árkategóriájú kozmetikumokat kipakolják, tudok kapásból 4-5 nagyobb luxusmárkát említeni nektek, amelyekkel nektek kellene versenyezni. Basszus olyan márkákkal, amelyek többtízéve a piacon vannak, soktízmillió eurót elköltöttek marketingre, de igen ám, emellett a kutatás-fejlesztésre is hasonló mértékben szórták a pénzt és saját termékeik vannak, nem kínai. Srácok, szerintem ezt engedjétek el, ti még fiatalok vagytok, van tehetségeket is vélhetően, csináljatok valami hasznosat és igazán pénzt hozó bulit, abba mindenki örömmel be fog szállni, ebbe én egy centet sem vagyok hajlandó adni.

Charles a monológja végeztével megtörölte hímzett zsebkendője sarkával a beleéléstől gyöngyöző homlokát, a kővé dermedt fiatalok tekintetétől kísérve csengetett a recepciósnak és kikísértette látogatóit.

Ez nagyon durva volt, gondolta Charles. A befektetők ettől hülyülnek meg egy életre.

- Miriam, kérlek foglalj nekem egy repülőjegyet Budapestre, holnap indulok Berlinből, lehetőleg legyen délelőtt, hívta fel személyi asszisztensét Charles. És egyeztess nekem egy időpontot, a kontaktot még ma átküldöm neked. Köszönöm!

- Szervusz Terry, Charles vagyok. Hogy vagy?

- Szervusz, még élek, mi a kérdés?

- Szeretem benned ezt a lényegretörőséget, nevetett bele a telefonba Charles. Rád hivatkozva ajánlottak nekem egy közép-európai startupot és csak akkor ugrok át innen Berlinből, ha tényleg van értelme.

- Van, beszélj velük.

- Kösz Terry, jó egészséget, köszönt el Charles.

Terry Krosewitz régi barátja és üzleti partnere volt. Az öreg elmúlt már 90 éves, de még mindig aktív volt a befektetési piacon, igaz, többen azt suttogták, hogy az utóbbi években hátrébb húzódott az üzleti döntések meghozatalánál, mert bár teste még mindig olyan erős volt, mint egy ötvenévesé, szellemi frissességét a demencia fenyegette. Terry régi lengyel zsidó családból származott, még a 2. világháború kitörése előtt, a harmincas évek közepén, a New deal idején jött ki az államokba, gyakorlatilag néhány złoty-val a zsebében és persze hatalmas elszántsággal. Megérkezett New york-ba és pár éven belül már a saját befektetési bankját vezette, kőkemény üzleti érzékkel. Ami pénzt lehetett, azt ő megfogta; beszélték akkortájt a városban, hogyha valahol pénzérme-csilingelést, vagy bankjegyszámolás suhogását lehetett hallani, akkor Terry másodperceken belül megjelent és máris befektetési lehetőséget ajánlott a megrémült embereknek. Túlélte a háborút, az összes gazdasági válságot és még mindig az egyik legnagyobb játékos volt a környéken. Igaz is, beszélek vele, jutott eszébe Charles-nak, az egyik befektetési alapomat kellene kissé feltőkésíteni, szerintem érdekelni fogja.